Új Magyar Színház: Eltévedt Angyalok
Essünk hamar túl a dolgon: az az őrzésünk, hogy az Új Magyar Színház idei szezonnyitó újdonsága — nem sikerült. Barabás Pál egy Wesselényi- utcai Maeterlincként röpke eszterlánci játékot írt a jóról és a rosszról: egy főúri villa palotában, ahol pedig mindenkinek módja volna arra, hogy boldog legyen (a méltóságos úr gazdag, a méltóságos asszony csinos, az inasnak spórolt pénze van, a szobalány olyan aranyos, mint egy rózsaszínű csacsi) — és mégis mindenki boldogtalan. A méltóságos asszony nem érti meg őméltóságát, a szobalány nem akar férjhez menni a spóroltpénzes inashoz, a szakácsnő fia betörő, a méltóságos asszony mamáját letagadják, nos, úgy van: mindenki »eltévedt« s nem leli a helyét… Ebbe az eltévedt társaságba beállít (csak úgy ukk-mukk-fukk az utcáról, mert vihar van odakünn) egy kis tanyai tanítónő, aki él-szörnyed arra, amit itt tapasztal. Hogyan? — hördül fel — hiszen én azt tanítom az iskolában, hogy mindenki jó, az emberek angyalok s ki korán kel, aranyat lel, szeresd felebarátodat és a többi s mit látnak szemeim?! És tart a villa- paloia embereinek — ahogy ő nevezi – – egy úgynevezett »különórát« és eltévedt női Krisnamurti-ként prédikálni kezd nekik, hogy legyenek jók, szeressék egymást, legyenek angyalok és ne tévelyegjenek. Az író erőlködő lelki arculattal kínlódik a nehéz témával és sajnos, úgy dadog a téma körül, mint egy hibásbeszédűek intézetbeli növendék s a tévelygést híven vetíti a színpad is. Senki sem tudja, hogy a jó Isten hol lakik — bár a tanítónővel az élükön róla beszélnek — a kitűnő Bulla Elma összes reinhardti tulajdonságaival együtt egy nem is tudom hova tegyem, mormon segédmisszionárusnőt játszik, de hiába prédikál, senki sem javul meg, pedig a darabnak
ez volna az úgynevezett: magasabb tendenciája. Szörnyű társaság veszi körül az apostolnőt, a méltóságos asszony üres, sivár és lyukas, mint a csőbútor, az inasnak agyvelő helyett tökkáposzta van a fejében, a szobalány nyávog, mint egy holdkóros macska, a férj, illetve a méltóságos úr állandóan dühöng és elégedetlenkedik, mint egy lázbeteg kenguru s közben puffognak és konganak az összes szólamok, mint az üstdob — valamit érezni ugyan, hogy az író itt a csillagok felé nyalkái, nyúlkál, de nem nagyon fog semmit. Hogy is mondaná Goethef »Man merkt die Absicht und man wird verstimmt«. Nagyon átlátszóan és túl egyszerűen szeretné Barabás megoldani a kérdést. Sugárzani, vetíteni akarja a színpadról a költői gondolatot, sajnos, azonban nem sugározza, hanem — trombitálja. Recseg az egész. És zizeg, mint a művirág. Se színe, se illata.
Az előadás is gyenge. Bulla, szegény, mint egy hold- és sápkóros anamita- papnő kínlódik a feladattal, liheg, dadog s az ő jól ismert bullái modorával illusztrálja a szöveget — nem nagyon meggyőzően… Rácz Vali egy női kontrapunkt-szerepben — dicséretére legyen mondva — olyan, mint egy rózsaszínű lencibaba. Csikós Rózsi pedig taftszoknyácskájának suhogásával szeretne hatást kelteni a szerepében. Bizony, a hölgyek közül csak az egészségesen robusztus Simon Marosa volt elfogadható egy, a darab lényegére nézve teljesen indiferens epizódnál is epizódabb szerepben, a különben kitűnő Halassy Mariskáról nem is beszélve és egészen bíztató vonásokat mutat Somlay Júlia; az urak között pedig egyenesen lehetetlen volt Hajmássy Miklós és a kuruc brigadéros nevű Pálóczy László. Haj Pálóczy, Hajmássy… Elég jó volt Pethes Ferenc és Juhász Józsefinek is volt néhány jó momentuma. Egyebekben sem a színháznak, sem a művészeknek nem tudunk semmi vigasztalót mondani…
Egyed Zoltán
Film Színház Irodalom 1942. október 2., 40. szám
PDF letöltés: Film Színház Irodalom 1942. október 2., 40. szám
