„Íme személyesen a sanzon…” – Halk, őszi konferencia Rácz Valival a megöregedett műfajról
Valahonnan a János-hegy irányából érkezik a szél. Megpenderít egy levelet a fejünk felett, gyöngéden leemeli az ágról s mint aki dolgát végezte: már arra lejjebb lengeti a lombokat Pasarét fölött.
A levél most csöndesen átadja magát az enyészetnek. Rácz Vali rám néz, látja, hogy én is láttam.
– Íme, személyesen a sanzon… – int a levél felé, – mégpedig a szomorú fajtából való. Emlékezzék csak: akár húszat is fel tud sorolni, mindegyik az őszről szól, a hulló levelekről, az elmúlásról. Sokat nem ér a téma, talán két strófát s egy refrént, de igazat mond és igen érzelmesen lehet dúdolni…
– Giccs!
– Giccs hát! De egyszer megmondhatná már nekem valaki, hol kezdődik a giccs és hol végződik a … hogy is mondjam csak … a művészet!
– Énekel egyebet is, nem csak „hulló falevelek”-et, meg azt, hogy „elfújta a szél”. József Attilát, meg Juhász Gyulát, Heinét emlegetett a múltkor a mikrofonja előtt. Illik, hogy érezze a különbséget!
– Ez a mi rögeszménk… Elárulok magának valamit. Valahányszor, mondjuk, havonta új műsort állítok össze, közibük csempészek, ahogy mondta, József Attilát, Juhász Gyulát és Heinét. Néhány illedelmes tenyér megsimogatja egymást, ahogy a „szám” elhangzik, a sznobok markukat tapogatják, nyelnek egyet a poharukból, ezzel leöblítették az úgynevezett ,,művészet”-et. Meg szoktam kérdezni, hát most mit énekeljek? Erre azt mondják, hogy a „bú, boci, bú”-t. Hát jó, legyen a „bú boci”. Igy van ez, kérem…
– Mindebből mi a tanulság?
– Az, hogy a sanzon az a bizonyos sanzon, amelyet nálunk Medgyaszay művelt és amelynek olyan kétségbeesett, csökönyös folytatója szeretnék lenni magam is, valahogy megöregedett. Hiszen jó, tudomásul lehet venni azt is, hogy hajdan Molière kacagtatta meg az embereket, most, mondjuk, Fodor László, dehát miért ne lehetne néha a sokszázas Fodor-szériák közé egy-egy Molière-t becsempészni?
– Nem a műfajjal van itt a baj, kedves Rácz Valéria, hanem a művelőivel. Hallom, van itt valahol, ebben a golyómarta szép városban egy dizőz, aki esténként kombinéban adja elő sikkes kis produkcióját. Ne tessék haragudni, de… Heine és kombiné!
– Persze! Tudom én azt. Rettenetesen devalválódott a szó, hogy ,,dizöz”. Azt sem tudom már, mit értenek rajta az emberek. Dehát, ha szavait szabad ismételnem: illik, hogy érezze a különbséget!
– Ezennel érezzük! Tudtunkkal időnként elmászkál arról a dobogóról a színpadra meg a filmhez. Aztán úgy rohan vissza ahhoz a kis dobogóhoz, mint akit meg- riasztottak. A föladat ijeszti el, a honvágy csalogatja vissza a zongora mellé? Vagy nem bírja el, hogy más vegye át az örökét, a hulló falevelekről szóló szomorú kis sanzonokat? Pedig amott talán Molière-re is sor kerülhetne egyszer…
– Búcsúzóra érlelődik meg a válasz benne:
– Úgy látszik, nem vagyok színésznő… (t. gy.)
PDF letöltés: Színház 1945.10.17., 10. szám
